Az Esettár letölthető:
Az Utcajogász – mint közhasznú egyesület – stratégiai célként tűzte ki, hogy fellép a lakhatási és a szociális jogok, a valós jogegyenlőség igazságos szabályozásának és alkalmazásának elérése, a szegénységben érintettek jogtudatossága, valamint a lakhatási és szociális jogok jogászok körében való népszerűsítése érdekében.
Ezen négy stratégiai cél elérése érdekében az Utcajogász 2010 óta nyújt ingyenes jogi segítséget rászorulóknak a budapesti Blaha Lujza téri jogsegélyszolgálatán, ahol minden pénteken délután 15.00 és 17.00 óra között két önkéntes jogász várja a jogi segítségre szorulókat. A küszöb nélküli jogi szolgáltatást hajléktalanságban vagy lakhatási szegénységben érintett emberek veszik igénybe.
A jogi segítségre szorulók nagyobb része végrehajtási vagy lakáskiürítési eljárás miatt keresi fel a jogsegélyszolgálatot. A lakáskiürítések kezdeményezője általában a helyi önkormányzat, az állam vagy az állam által a rendszerváltás után privatizált ingatlan befektetője. A lakáskiürítési kérelmek leggyakoribb indoka – általában kisebb összegű – díjtartozás, de jelentős számban vannak olyan ügyek is, ahol a bérleti szerződés határozott idejének lejártára vagy az elhunyt bérlő lakásban lakó családtagjának rendezetlen jogcímére alapítják a lakás kiürítésére irányuló igényt. Külön ügycsoportot képeznek a gyorsított, nemperes eljárásban elbírált lakáskiürítési kérelmek, amelyek során a bíróság a kérelem lakóval való közlése és a lakó meghallgatása nélkül dönt.
A különböző okokból indított – peres vagy nemperes – lakáskiürítési eljárásokban közös, hogy a bíróság vizsgálata a jogcím létének vagy hiányának értékelésére korlátozódik. Amennyiben a lakásbérleti szerződés lejárt vagy érvényesen felmondásra került, a bíróság kötelezi a lakót az ingatlan elhagyására. A lakáskiürítés elrendelése szempontjából közömbös, hogy a lakó mennyi ideig lakott a lakásban, esetlegesen mekkora összegű volt tartozása, rendezte-e már tartozását. Közömbös az is, hogy a lakáskiürítés elrendelése esetén a lakó hajléktalanná válik-e.
A hazai ingatlankiürítési gyakorlatban az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. Cikkét, amely gazdag esetjoggal rendelkezik az „otthon” – az Egyezmény magyar fordításában lakás – tiszteletben tartásához való jog kapcsán, csak ritkán hívják fel a bíróságok vagy az érintett felek.
A Emberi Jogok Európai Bírósága szerint az Egyezményben részes államok, így Magyarország is, mérlegelési szabadsággal rendelkeznek, ha az otthon tiszteletben tartásához való jog védelmére vonatkozó, konkrétabban pedig az otthon elvesztéséhez vezető eljárások szabályozásáról van szó. Ennek oka, hogy a Bíróság elismeri, hogy a nemzeti hatóságok közvetlen és folyamatos kapcsolatuk révén jobban ismerik az ország erőforrásait, a helyi szükségleteket és feltételeket. A szociál- vagy gazdaságpolitikák, így különösen a lakhatás területén a Bíróság a hazai hatóságoknak jelentős mérlegelési szabadságot biztosít. Az állam mérlegelési szabadsága azonban szűkebb, ha az érintett jog elengedhetetlen az egyén legbensőbb vagy alapvető jogainak gyakorlásához. Különösen a 8. Cikk szerinti jogok esetében, amelyek alapvető jelentőségűek az egyén identitása, önrendelkezése, fizikai és erkölcsi integritása, másokkal való kapcsolattartása, valamint a közösségben elfoglalt stabil és biztonságos helye szempontjából (“Faulkner és McDonagh,” 95. §). A Bíróság szerint a lakhatás elvesztése az otthon tiszteletben tartásához fűződő jog legszélsőségesebb korlátozása. A Bíróság szerint a lakó rendelkezésére álló eljárási biztosítékok különösen fontosak annak megítélésében, hogy a szabályozási keret kialakításakor az állam a mérlegelési szabadságán belül maradt-e. A Bíróság ennek érdekében eljárása során vizsgálja, hogy a nemzeti döntéshozatali folyamat tisztességes volt-e, és megfelelően tiszteletben tartotta-e a 8. Cikk szerinti érdekeket (“Connors-ügy,” 83. §).
Az eljárás tisztességességét és a lakó eljárásban való hatékony részvételét a különböző szintű eljárásokban összességében szükséges biztosítani (“Faulkner és McDonagh-ügy,” 103. §). A kilakoltatás mint jogkorlátozás súlyosságára tekintettel olyan eljárási garanciák biztosítása szükséges, amelyek lehetővé teszik a vitatott tények bizonyítás keretében való tisztázását (“Connors-ügy,” 92. §). A lakásvesztéshez vezető eljárás akkor tekinthető tisztességesnek, ha a bíróság vizsgálja a lakó által felhozott érveket és az indokolásban ki is tér azokra. A bíróság nem támaszkodhat kizárólag állami nyilvántartások, például a lakcímnyilvántartás formalista értelmezésére (“Hasanali Aliyev-ügy,” 48. §).
A Bíróság minden ügyben hangsúlyozott értelmezése szerint egy ingatlan „otthonnak” minősítése ténykérdés, és nem függ a birtoklás nemzeti jog szerinti jogszerűségétől (“McCann-ügy,” 46. §). Ez a Bíróság úgynevezett „autonóm” értelmezése. Ez azt jelenti, hogy a Bíróságot nem kötik az egyes nemzeti jogok vagy a nemzeti bíróságok értelmezése szerinti fogalmak, döntését az ügy lényeges körülményeinek értékelésével maga hozza meg. Az, hogy egy adott helyiség olyan „otthonnak" minősül-e, amely a 8. Cikk 1. bekezdésének védelmét élvezi, a ténybeli körülményektől függ, nevezetesen attól, hogy a lakónak szoros és tartós kapcsolata áll-e fenn egy adott hellyel (“Winterstein-ügy,” 141. §). A Bíróság által kialakított „autonóm” otthon-fogalomra támaszkodhat az is, akinek a nemzeti jog szerint már megszűnt a jogcíme (“Ćosić-ügy,” 22. §), az adott ingatlan nem a hivatalos lakcíme (“Jansons-ügy,” 53. §, “Hasanali Aliyev-ügy”, 48. §), az ingatlan használatával átmenetileg felhagyott (“Bjedov-ügy,” 58. §) vagy akinek otthona esetleg megfelelő engedély nélkül épült (“Kaminskas-ügy,” 42. §, “Ivanova-ügy,” 49. §). Nem kizárólag lakáscélú ingatlanok eshetnek az Egyezmény 8. Cikkének tárgyi hatálya alá, hanem „otthonként” használt közterültek is (“Faulkner és McDonagh-ügy” 91. §, “Connors”, 68. §). Az „otthonnak” minősítés szempontjából fontos szempontként értékelendő az ott-tartózkodás, ottlakás időtartama (“Brežec-ügy,” 49-50. §). A Bíróság gyakorlata szerint az „otthon” elvesztéséhez vezető eljárásban az eljárásban formálisan félként nem szereplő, az otthon elvesztésével fenyegetett lakók is felhívhatják a 8. Cikket (“Jansons-ügy”).
A 8. Cikk szerinti jog figyelembevételére csak akkor kötelesek a lakásvesztéshez vezető eljárásban döntő bíróságok, ha arra a lakó maga hivatkozik (“Bjedov-ügy,” 67. §, “Orlić-ügy,” 66. §). A hivatkozási követelmény tartalmi követelmény: a lakónak elegendő arra hivatkoznia, hogy az érintett ingatlan az otthona és elvesztése súlyos hátrányt jelentene számára (“Paulić-ügy,” 26. §). Nem szükséges tehát az Egyezményt vagy annak vonatkozó cikkét tételesen megjelölnie.
Amennyiben megállapítható, hogy a kiürítéssel érintett ingatlan a lakó „otthonának” tekinthető, az Egyezmény 8. Cikk 2. bekezdésében foglalt jogkorlátozási tesztet szükséges lefolytatni. A jogkorlátozás, azaz a kilakoltatás törvényben meghatározott módon, legitim célból történhet. Legitim cél lehet az ország gazdasági jóléte, a környezet védelme vagy mások jogainak védelme. Ezek egyikének fennállása azonban nem elegendő ahhoz, hogy a kilakoltatás egyezménykonformnak legyen tekinthető. Az ingatlankiürítésnek „egy demokratikus társadalomban” a legitim cél eléréséhez szükségesnek kell lennie, amely magában foglalja az arányosság követelményét. A Bíróság következetes gyakorlata szerint ha a lakó kilakoltatását állami vagy önkormányzati szerv kéri, azaz nem magánérdekek állnak egymással szemben, az otthon elvesztéséhez vezető eljárásban az arányosság vizsgálata nem mellőzhető. Egyezménysértéshez vezethet, ha a nemzeti bíróságok az ingatlankiürítés során kizárólag arra a megállapításra szorítkoztak, hogy a kérelmező lakáshasználatát jogalap nélkülinek értékelték, de nem végeztek további vizsgálatot a kilakoltatás arányosságát illetően (“Ćosić-ügy,” 22-23. §). Az arányosság vizsgálatát kontradiktórius bírósági eljárásban szükséges elvégezni (“Bjedov-ügy,” 71. §, “Ivanova-ügy,” 53. §). Az arányosság vizsgálata azt jelenti, hogy össze kell mérni a kilakoltatás mellett és az az ellen szóló érdekeket. Ennek során lényegében azt kell vizsgálni, hogy a kilakoltatással a lakót aránytalanul nagy hátrány éri-e ahhoz képest, hogy milyen hátrányt kell elviselnie az ingatlankiürítést kérőnek akkor, ha nem kerül sor a kilakoltatásra.
A Bíróság gyakorlata szempontokat is ad, hogy mi értekelendő az arányosság vizsgálata körében. Ha az „otthon” jogszerűen jött létre, ez a tényező az egyén kiköltözési kötelezettsége ellen szól. Ezzel szemben, ha az otthon létrehozása jogellenes volt, az érintett személy helyzete kevésbé erős. Ha nincs rendelkezésre álló alternatív lakhatás, a jogkorlátozás súlyosabb, mint ahol ilyen lehetőség van (“Wintersetin-ügy,” 148. §). Az alternatív lakhatás megfelelőségének értékelése során figyelembe kell venni az érintett személyek helyzetét és különleges szükségleteit, valamint a helyi közösség igényeit, jogait és érdekeit. Ennek során a hazai hatóságokat széles mérlegelési szabadság illeti, hiszen ők nyilvánvalóan alkalmasabbak a szükséges értékelés elvégzésére (“Faulkner és McDonagh-ügy,” 96. §). Az arányosság körében értékelendő további szempont, hogy az ingatlan kiürítése az hajléktalansághoz vezet-e (“Hasanali Aliyev-ügy,” 48. §), a lakó sérülékeny helyzetben lévő társadalmi csoporthoz tartozik-e (“Faulkner és McDonagh-ügy,” 97. §), egy viszonylag kis összegű követelés érvényesítése vezetne-e az „otthon” elvesztéséhez (“Zehentner-ügy,” 61. §). Értekelendő szempont az, hogy kiskorúak érintettek lehetnek-e az otthon elvesztésében, illetve hogy a lakáskiürítést kérő önkormányzatnak egyébként vannak-e lakhatással kapcsolatos közfeladatai (“Stanková-ügy,” 60-61. §). Önmagában az, hogy a tulajdonos állam rendelkezni kíván a tulajdonával, a kilakoltatás szükségességét alátámasztó megfelelő indokolás híján, másodlagosnak tekinthető az otthonát elvesztő személy érdekeivel szemben (“Bjedov-ügy,” 70. §). Az arányosság körében szintén értékelendő szempont, hogy a lakó milyen régóta használja a lakást és hogy eleget tett-e díjfizetési kötelezettségének (“Orlić-ügy,” 67-68. §). Az, hogy a lakásvesztéssel fenyegetett személy számára szociális szolgáltatásokat ajánlanak fel, nem teszi az arányosság vizsgálatának elvégzését szükségtelenné (“Bjedov-ügy,” 71. §, “Ivanova-ügy,” 60. §).
A Bíróság a szubszidiaritás elvével összhangban azt követeli meg, hogy a nemzeti bíróságok elvégezzék az arányosság vizsgálatát, és a vizsgálat során értékelt szempontok megfelelően azonosíthatóak legyenek a bíróság indokolásában. Ez azonban nem zárja ki, hogy ne lehetne az Egyezménnyel összhangban elrendelni a lakáskiürítést.
Szükséges megjegyezni, hogy nem minden esetben van szükség az arányosság vizsgálatára. Az arányosság vizsgálata mellőzhető akkor, ha a lakók egy szerződés megkötésével tudatosan és önként vállalták annak kockázatát, hogy elveszítik otthonukat, például azzal, hogy a lakást egy nagy összegű tartozás biztosítékául használták (“Vrzić-ügy,” 107-111. §, “F.J.M.-ügy,” 43-44. §). Ilyen esetekben egyértelműen piaci viszonyok alapján fennálló magánérdekek állnak egymással szemben. Hangsúlyozandó azonban, hogy a lakó kockázatvállalásának értékelése mindig az egyedi szerződés ismeretében ítélhető meg. A magánfelek szembenállása nem ad mentességet az arányosság vizsgálata alól akkor, ha a lakót bírósági eljárás nélkül, árverési határozat végrehajtása során, kvázi „járulékosan” lakoltatják ki (“Jansons-ügy”, 88. §).
Annak érdekében, hogy az ingatlankiürítési eljárásokban érvényesüljenek a Bíróság gyakorlatában kimunkált, fentebb bemutatott sztenderdek, az Utcajogász esettárat készített a jogalkalmazók számára. Az Esettár az Emberi Jogok Európai Bíróságának ingatlan-kiürítésekkel kapcsolatos gyakorlatához című szakmai kiadvány célja, hogy az egységes szempontok alapján, „esetlapokon” feldolgozott ügyeket magyar nyelven tegye a jogalkalmazók számára hozzáférhetővé.
Az esetlapokon elsőként az eset főbb jellemzőit tüntetjük fel, amelyek segítik az olvasót annak eldöntésében, hogy az ügy releváns lehet-e számára (1. pont). Az eset főbb jellemzői között kategorizáljuk ingatlantulajdonost (állam, önkormányzat, piaci szereplő, magánszemély), a kiürítést kérő szervet vagy személyt (közjogi szerv, piaci szereplő, magánszemély), a lakhatással kapcsolatos jogviszonyt (tulajdon, bérlet, jogcím nélküli, foglalás vagy önkényesség, munka- vagy szolgálati jogviszony), a nemzeti eljárás jellegét (polgári, közigazgatási, büntető), végezetül pedig a Bíróság döntését. Az eset főbb jellemzőit követően röviden összefoglaljuk az esetet (2. pont). Az eset részletes bemutatása a Bíróság által megállapított tényekkel kezdődik, majd a felek érveinek és a Bíróság döntésének indokolásának bemutatására kerül sor (3. pont). Az esetek bemutatása során külön ismertetjük az elfogadhatósági és az érdemi indokokat. A részletes bemutatást az Utcajogász anyagi jogi és eljárásjogi szempontú értékelése követi (4. pont). Az Utcajogász által elvinek tekintett tartalom könnyebb megismerése érdekében pedig a Bíróság indokolásának egy releváns részét idézet formájában kiemeljük (5. pont). Az esetlapok sorrendje a Bíróság döntéshozatali idejét követi.
A Bíróság döntéseinek eredeti, általában angol nyelvű szövegének könnyű visszakereshetősége céljából az esetek bemutatása az indokolás bekezdéseinek eredeti sorszámozásának feltüntetésével történik.
Az esetek áttekintését segíti továbbá az esetek főbb jellemzőit összegző jelleggel bemutató tárgymutató, valamint a feldolgozott esetek listája.
Az Utcajogász célja, hogy az esettár a különböző jogalkalmazó szervek szakmai párbeszédének alapja lehessen, egyben szakmai segítséget nyújtson az ingatlankiürítési eljárásokban érintett jogalkalmazók számára napi munkájuk során.
Az esettár aktualitásának megőrzése céljából a Bíróság gyakorlatának változása esetén az Utcajogász az esettárat a releváns döntésekkel megfelelően bőviti.
Molnár Noémi Fanni szerkesztő
A kötet megjelenését támogatta: